Gyerekkorunk meséiben, a filmekben a hősök gyakran hangosak.
- Kardot rántanak.
- Megküzdenek az ellenséggel
- Legyőzik a sárkányt.
- Megmentik a világot.
Az életben a valódi hősök sokszor egészen mások.
Nekem egy hős nem attól hős, hogy hősködik. Hogy mutogatja magát, hogy hangos.
Mert az igaz, hogy ezt mindenki észreveszi, de a valódi érték ritkán mutatkoznak meg a nagy zajban.
Ahogy a való életben, az igazi hősök csendesek. Teszik a dolgukat. Nap mint nap.
Nem ígérgetnek, nem hitegetnek. Csak megteszik, amit kell.
Fogják a kezed, adnak egy puszit a homlokodra.
Kiveszik a szatyrot a kezedből és megkérdik: hogy vagy?
Látják, érzik, mi van veled és a jelenlétük olyan csendes erőt ad, amivel te magad feltöltődsz és lendületet kapsz ahhoz, hogy megoldd a feladataidat.
Amikor Leopoldról írok, nem egy legyőzhetetlen szuperhőst képzelek el. Leopold és a barátai pontosan olyanok, mint mi.
Vannak gondjaik, vannak fájdalmaik és váratlan helyzetekbe kerülnek.
És nem varázsütésre oldódnak meg a problémáik.
Leopold nem azért hős, mert ő a legerősebb sárkány.
- Sokszor fél.
- Sokszor hibázik.
- Néha segítségre van szüksége.
Mégis újra és újra elindul, amikor valakinek szüksége van rá.
A barátok segítséget nyújtanak egymásnak. Összefognak, ha kell segítséget kérnek.
És mikor megoldottak valamit, akkor hálásak.
Egymásnak, a sorsnak, az életüknek.
Az én szememben ilyenek a valódi hősök. Nekem nem kell a csinnadratta.
Elég a csendes odafigyelés.